A Media Against Racism in Sport (MARS) Nemzetközi Találkozó négynapos budapesti rendezvényén együtt dolgozó szerzőpáros szándéka az volt, hogy a professzionális versenyzők teljesítménye és a közvélemény, szurkolói konfliktusok hatása mint lehetséges befolyásoló tényezők közötti – természetéből fakadóan sztochasztikus – kapcsolatot (illetve gyakran számos, a háttérben meghúzódó érdek mentén zajló játszmákat) több, a saját sportágában kiválóan teljesítő magyar versenyző élményanyaga alapján feldolgozza, megvizsgálja.

Az elsőként szóba jöhető hazai versenyzők közül, akik közül ketten (Marosi László, Nagy László) kísértetiesen hasonló szituációba kerültek pályafutásuk csúcsán, végül előbbit érték el telefonon, egy további, a saját területén nemzetközileg szintén kiemelkedőt produkált sportolóról pedig informátor, illetve nyilvános anyagok alapján készítettek beszámolót. Riportjuk célja az volt, hogy a rasszizmus, kirekesztés hatásainak új perspektíváit megmutassák, rámutatva egyszersmind arra is, hogy bár a cikkben felelevenített szituációkban kívülállóként sohasem érezhetjük át igazán az adott mérkőzésen hátrányos megkülönböztetésben részesített sportoló lelkivilágát, mindannyian egy lépéssel kerüljünk annak megválaszolásához, mely szerint a célkeresztbe került vagy akár egy adott csapat, egyesület szurkolói között is valamiért ellentmondásos, megosztó személyiség miként éli meg e gyakran számára is ambivalens helyzetet. A cikk a hétköznapokban és a sportpályákon megfigyelhető kirekesztő jellegű megnyilvánulások közötti különbséget is megpróbálta illusztrálni.

A Bozsik Tamás - Lőrincz Marcell páros együttműködése olajozottnak volt mondható: a feladatokat megfelezve, a cikket két részből építették fel. Bár Tamás és Marcell háttere igen eltérő (előbbi vidéki újságíró, aki szeretne ismét egy szerkesztőségben elhelyezkedni, utóbbi egy budapesti civil szervezet vezetője), hamar megtalálták a közös hangot és egy izgalmas tapasztalattal lettek gazdagabbak, illetve remélik, hogy a jövőben is lesz lehetőségük együtt dolgozni.

A cikkünkben megszólaltatott korábbi kiválóságot nem etnikai hovatartozása, társaitól eltérő testi jegyei, önként felvállalt mássága, a szurkolókat megosztó személyisége, netán ellentmondásos nyilatkozatai miatt érte hátrányos megkülönböztetés. A magyar férfi kézilabda-válogatottban csaknem 200 alkalommal szerepelt Marosi László “bűne” mindösszesen az volt: magyarként szerepelt egy külföldi csapatban. Addig, amíg földijei ellen nem lépett pályára, ebből nem is adódott semmilyen problémája. A konkrét esetre, a kétségkívül nem hétköznapi konfliktusra hamarosan visszatérünk.

A magyar sportolók általában a lényegesen jobb kereseti lehetőség ígérete, a nívósabb bajnokság és az ebből adódó erősebb versenyhelyzet, a létesítmények összehasonlíthatatlanul jobb infrastrukturális adottságai, továbbá a széleskörűen biztosított emberi erőforrások jelenléte miatt törekednek külföldi szerződésre. (A mindennapi klubéletet figyelembe véve bizonyára nem utolsó szempont, hogy az frekventált sportágakban vezető szerepet betöltő országok egyesületeinél számos, az adott részfeladattal megbízott szakmai stáb – s azon belül esetenként akár egy-egy konkrét versenyzővel foglalkozó tag – tevékenykedik, amely szakmai stáb az itthoni műhelyekben, jobbára gazdasági okokból, még olimpikonjaink számára sem áll mindig rendelkezésre. Amennyire egy közepesen tehetséges, a kelet-európai térség adottságaihoz mérten legfeljebb átlagos költségvetéssel rendelkező klubban szereplő versenyzőt mágnesként vonzanak ezek a lehetőségek, akár amikor a kisgyerek első külföldi útja során rácsodálkozik a nagyvilágra, a nyugati profi világból errefelé érkezőket alighanem annyira érhetik meglepetésként ezeknek a feltételeknek a hiánya, illetve esetlegessége.) A légiósnak álló versenyzőink döntő többségét hiba lenne kárhoztatni döntésükért: mindannyian abba a világba vágynak, ahol a professzionalizmus körüllengi a hétköznapokat. Ahol saját értékükön (egyes negatív vélemények szerint néha még jóval afelett is) megbecsült munkavállalóként csak és kizárólag arra koncentrálhatnak, ami a feladatuk: az élsportolók erősen korlátozott életciklusa során kisajtolni önmagukból teljesítőképességük maximumát.

A Magyarországon legnépszerűbb csapatsportágakban – labdarúgás, kézilabda, kosárlabda, jégkorong, vízilabda – a magyar válogatott gerincét a legnevesebb külföldi bajnokságokban szereplő játékosok adják. Ezt az öt sportágat egyébként a magyar kormány kiemelten kezeli: a cégek 2011 óta társaságiadó-kedvezmény igénybevételével támogathatnak magyar sportegyesületeket, szakszövetségeket, a “látvány-csapatsport” fejlesztése érdekében létrejött közhasznú alapítványokat. A TAO mozaikszóval emlegetett körbe a közeljövőben további 11 egyéni sportágat szeretnének bevonni. 

"Javult a helyzet"

Még mielőtt megismernénk Marosi László álláspontját az ominózus Veszprém-Lemgo mérkőzéssel kapcsolatban, amelyen a hazai szektorból őt verbális inzultus érte, essék szó röviden egy ma is aktív, kézilabda-berkekben komoly elismertséget szerzett honfitársáról – vagy ha úgy tetszik: válogatottbeli utódjáról –, akit a közelmúltban hasonló “élmény” ért. A bő évtizednyi, barcelonai légióskodást követően idén Veszprémbe igazolt Nagy László – Marosival ellentétben – előzőleg adott magának némi támadási felületet, megosztva a magyar szurkolókat. Az átlövő a jól ismert előzmények után (sokáig rebesgették, hogy spanyol színekben szerepel majd) idén júniusban egy világbajnoki selejtezőn viselte ismét a magyar címeres mezt – az elmúlt három év máig nem pontosan tisztázott lemondásai után. A Magyarország-Norvégia világbajnoki selejtezőn, amely mérkőzést éppen Veszprémben játszották, a magyar sportnapilap tudósítója szerint Nagy bemutatásánál "se nem taps, se nem füttyszó" nem harsant. A hat gólt szerző átlövő a mérkőzésen vezéregyéniségnek bizonyult, miként a magyar válogatott londoni olimpián megszerzett 4. helyezésében is elévülhetetlen érdemeket szerzett.

Marosi László (forrás: kezilabda.com)

Csakhogy cikkünk szempontjából volt ennél érdekesebb, választott témánkhoz szorosan köthető eseménysor is. Nagy László nevét egy 2011 áprilisában bonyolított Veszprém-Barcelona BL-mérkőzésen kísértetiesen hasonló rigmusba foglalták, mint azon a ’90-es évek második felében lejátszott nemzetközi összecsapáson, amelyen Marosi László lépett pályára – szintén ellenfélként. Induljunk hát időutazásra a német Bundesligában szereplő Lemgo csapatában egy évtizedet légióskodó Marosival.

Az 50 esztendős korábbi kiválóság beszélgetésünk elején leszögezi: a lelátóról érkező rigmusok egy bizonyos szintig az elfogadható kategóriába sorolhatók; az azonos csapat hívei részéről skandált mondókák az adott közegben, figyelemmel a szokásszerűség erejére, tolerálhatók. Ezzel a strukturalizmus tételét erősíti: szerinte ugyanis a szurkoló az ellenfélben (játékvezetőben) általában az(oka)t a személy(eke)t látja, aki(k) saját kedvencei sikerének legfőbb akadályát jelenti(k), és így, amíg a mérkőzés tart, kétségtelenül riválisnak kezelendő(k). A megnyilvánulások esetenként kimerítik a becsületsértés fogalmát, átlépve olykor a szabad véleménynyilvánítás egyébként nehezen meghatározható határait. Ez a szurkolói attitűd azonban, általánosságban véve, korántsem elszigetelt jelenség: számos eleme tetten érhető a világ legtöbb sporteseményein. Az eltérés (a játéktéren belüli tettlegesség Európában szökőévenként előforduló jelenségét tegyük ehelyütt félre) talán a mérkőző fél valamelyikével, illetve egyéb, az adott mérkőzésen nem is jelenlévő szereplővel kapcsolatos megnyilvánulásra fordított energiák mértékében lenne megfogalmazható. Elvégre a mérkőzésre, sportversenyre kilátogató szurkolók többségére nézve elvitathatatlan: ők az eseményt a kedvenc csapatuk, versenyzőjük kedvéért látogatják. Cikkünk a kirekesztés sportpályákon gyakorta felbukkanó jelenségével, illetve annak is egy bizonyos szegmensével foglalkozik, nevezetesen: egy, a versenyen/mérkőzésen főszerepet játszó személyt érintő támadások manifesztálódását próbálja meg a rendelkezésre álló eszközeinek segítségével körbejárni. Folytassuk hát tovább utunkat Marosival, az ő gondolataival.

- A szurkolók (az adott mérkőzésen) általában a pillanatnyi érzelmeiket fejezik ki, és néha túlzásokba is esnek. Ha ugyanaz a játékos, akit egy adott meccsen kipécéztek maguknak, két nap múlva az ő csapatukat erősíti, mindent elfelejtenek. Ezeknek a (verbális) kirohanásoknak nincsenek mélyebb gyökerei. “Masszív” gyűlölettel (a sportpályákon) magam nem találkoztam még. A mérkőzés időtartama alatt, ismerve az ellenféllel szemben fennálló viszonyt, könnyen előfordulhat ilyesmi. Amikor egy idegen csarnokban lépsz pályára, valahol természetes, ha a másik csapat szurkolói nem zárnak a szívükbe, hiszen a lelátón a legtöbb esetben az ellenfél hívei vannak többségben. A rivalizálás az élet minden területén jelen van. A probléma akkor jelentkezik, amikor a megnyilvánulások túllépnek egy határt. Ha ráadásul a szurkolók megtöltik a lelátókat, akkor egy-egy véleményt, negatív bekiabálást nem is hallani: a pályára jobbára csak a morajlás jut el, ami a játékos számára annyira nem zavaró.

Általánosságban véve tehát ebbe a kategóriába az ellentétek artikulálásának egy speciális formája helyezhető, amely ellentét a mérkőzés végeztével rövidesen elillanhat, de legalábbis: a meccs leginkább kiélezett pillanatai folyamán tapasztaltakhoz képest összehasonlíthatatlanul enyhülhet. A sajátos szurkolói lélektan, a kívülálló számára néha nehezen értelmezhető lelátói megnyilvánulások helyes megértéséhez fontos megismerni azokat az előzményeket, amelyek az adott mérkőzésen látszólagos indok nélkül manifesztálódnak, ugyanakkor egyes csoportoknál konszenzusszerűen konstituálódott sérelmek mozgatják. Ezek – a skandált rigmusok mellett – más, ugyancsak jól bejáratott módszerekkel: molinókban, a szektor előtt elhelyezett, esetenként a televíziós közvetítés során is jól látható drapériákon szintén gyakran megjelenített vélemények ugyanúgy irányulhatnak a játékosok, mint a vezetőség vagy akár valamely szakszövetség, annak egyes képviselői, végül a rendőri erők vagy az esemény biztosításáért felelős személyzet felé. (Ritkább esetben politikai tartalmú üzenetek is feltűnnek.)

Visszakanyarodva a megkérdőjelezhető tartalmú szurkolói bekiabálásokhoz: hacsak a párharc kiemelt rangja (például régi riválisok, szomszédvárak csatája) ezt nem predesztinálja, illetve az adott csapatban, egyesületben szereplő játékosok nem rendelkeznek valamilyen, a szurkolók részéről vélt vagy valós okok miatt a korábbiakból neki felróható múlttal, előélettel, a konszenzusszerű ellentét valóban csupán átmeneti jellegű. Egyik neuralgikus pont a klub korábbi játékosának szereplése korábbi egyesülete ellen, amint a médiában publikált, kétértelműre sikeredett nyilatkozatok is generálhatnak ilyen folyamatokat.

- Ez a fajta szurkolói magatartás nem az adott nemzetiséghez tartozók kirekesztésére építkezik: az a tény, hogy az ellenfélben éppen egy magyar szerepel vagy valamilyen más külföldi klasszis, nekik másodlagos. Ami pedig a szurkolók közötti viszonyt illeti, úgy érzem, valamelyest javult a helyzet (férfi kézilabdában, Magyarországon). A Veszprém-Szeged meccseken sem annyira ellenséges már a légkör, a Cozma-gyilkosság utáni közös emlékezés összehozta a két rivális drukkereit.

"Hozzátartozik a sporthoz – egy bizonyos szintig"

Amikor Marosinak, aki jelenleg a Tatabánya Kézilabda Club ügyvezető elnöke, felelevenítettem azt az ominózus nemzetközi mérkőzést, amikor a televíziós közvetítésben is jól hallható lelátói kórus a saját neméhez vonzódók közé sorolta őt (“buzi Marosi”), első reakciója az volt: az ellenfél játékosainak kizökkentésére zajló szurkolói szándék a sportesemények elválaszthatatlan eleme. Az említett esetet ugyanakkor, csaknem másfél évtized távlatából, nem tudta már magában felidézni.

- Nem emlékszem rá. Lehetséges, hogy előfordult, de a pályán nem érzékeltem, a mérkőzés hevében nem jutott el hozzám. A véleményem ezekről a rigmusokról, hogy egy bizonyos szinten túl nem léphetnek, ezt játékos koromban sem láttam másként. Azután, hogy a szurkoló megvásárolta a belépőjét a mérkőzésre, még nem kiabálhat mindenfélét korlát nélkül: bizonyos erkölcsi normákat be kellene tartani. Ha a játékoshoz eljut ez a megnyilvánulás, akkor a teljesítményét természetesen negatívan befolyásolhatja, hiszen a személyeskedés zavaróan hat.

Attól tehát, hogy Marosi Lászlót saját hazájában százak gúnyolták a mérkőzésen, másnap még nyugodtan végigsétálhatott volna a veszprémi főutcán, anélkül, hogy bárki bármilyen negatív megjegyzést tenne rá – a találkozó eredményétől függetlenül is.

A baltás gyilkos és a sakk

Mint ismeretes, Ramil Sahib Safarov, a „baltás gyilkos” Azerbajdzsánba engedése után Örményország megszakította kapcsolatait Magyarországgal, és az eset máig nem csituló diplomáciai konfliktust generált. Arra voltunk kíváncsiak, vajon miképp befolyásolta ez az ügy Lékó Péter szereplését a szeptember elején befejeződött isztambuli sakkolimpián.

Lékó Péter (jobbra) fotó: MTI

Az eset pikantériája, hogy a két nemzet között a területen belül több kapcsolódási pont is létrejött. Az egyik viszony partneri, méghozzá hosszú évek kimerítő felkészüléseiben: Arshak Petroszján, a Lékó-házaspárral egy háztartásban élő após egy személyben a szabadkai születésű magyar sakknagymester edzője, valamint az örmény csapat kapitánya.

A botrány hazánk és Örményország között éppen a legrangosabb sakk-csapatverseny kellős közepén tört ki – a sors különös fintora, hogy a verseny zárófordulójában a két ország csapatai kerültek össze. (A tornát egyébként az örmény csapat nyerte 2 ½ - 1 ½ arányban.) Lékó Pétert nem tudtuk telefonon elérni, a neki küldött e-mailünkre pedig még nem válaszolt. Egy kedves informátorunktól tudjuk, hogy a sakkozó egyrészt jelenleg is a verseny fáradalmait próbálja kipihenni – az örmény-magyar konfliktusról, ennek a teljesítményével kapcsolatos hatásairól pedig amúgy sem szívesen nyilatkozna. Lékó amúgy remizett örmény ellenfelével, Levon Aroniannal. A magyar versenyző a tornán csak egy vereséget szenvedett el, azt is a német színekben játszó, lett származású Arkadij Naititsch ellen. Összességében úgy tűnik tehát, hogy a frissen kibontakozó nemzetközi viszály nem okozott Lékónak olyan terhet, ami játékában negatívan befolyásolta volna, illetve nem érkeztek olyan beszámolók sem, melyek szerint a résztvevők között bármilyen indulatokat generált volna a sakkolimpia ideje alatt kipattant országok közötti feszültség. A sakkban a topjátékosok sokkal inkább a személyiség és a játékstílus alapján ítélik meg egymást, semmint az amúgy is zavaros nemzetiségbeli hovatartozás szerint (a volt szovjet tagköztársaságokból származó versenyzők közül sokan játszanak nyugat-európai és észak-amerikai országok színeiben).

A zsidózás, cigányozás a meccsen nem azt jelenti, mint a mindennapokban?

Abban a legtöbb szaktekintély egyetért: a kirekesztés azon formáinak, amelyek a becsületsértés határait erősen feszegetik, valahogyan gátat kell szabni, a törvény eszközeivel elejét venni – a lelátóról különféle módon érkező trágár, kirekesztő megnyilvánulások csökkentése érdekében. A Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) a jogszabály-ellenes drapériákat például eltávolíttatja a stadionokból. Az egyéb jogsértő magatartás kiszűrését a szövetség egy hamarosan bevezetendő beléptető rendszerrel próbálja meg elősegíteni, amelynek segítségével a labdarúgó-mérkőzésen résztvevő szurkolók nyilvántarthatók. Ennek jogszabályi háttérét nyilvánvalóan vizsgálják még.

Napjainkban továbbra sem világos: voltaképpen a kirekesztés mely formái sorolhatók egy adott kategóriába? A felelősségre vonás egyéni vagy kollektív módon történjen? Egy kisebb csoport megnyilvánulása okán vajon bűnhődjön-e a klub? Az egyesületek milyen segítséget kaphatnak a konfliktusok visszaszorításához, illetve a prevencióhoz? Hogyan lehetne végre egy együttműködő légkört kialakítani a szereplők között?

A lelátói zsidózás, cigányozás, nemi identitás emlegetése, amint azt több szociológiai tanulmányban megtalálhatjuk, korántsem a szó szoros, hétköznapi értelmében definiálható. A szurkolói szleng kevésbé szofisztikált nyelvjárása ez, mely korántsem nemzetkarakterológiai sajátosság. Ezen teóriák szerint a mérkőzés folyamán általában a trágár, kirekesztő kifejezéseket gyakorta anélkül használják, mossák össze egymással, hogy mindennapi jelentésüket, szavaik súlyát kellően átgondolnák – esetleg egyes szavak valós tartalmával nincsenek tisztában. Mindez azonban nyilvánvalóan nem adhat senki számára felmentést. Hasonlóképpen a futballhuliganizmus felszámolására tett kísérletekre, a verbális háború egyes formái, esetünkben pedig a gyűlölet csoportos megnyilatkozásainak a stadionokban különösebb retorzió nélkül manifesztálódó jelensége megérett arra, hogy végre egységes jogszabályi keretek közé foglalják.

Angliában megoldották, de…

Jelen cikk nem alkalmas arra, hogy a más országokban szintén konstans jelenségként aposztrofálható, kirekesztő megnyilvánulásokkal megtalálja a párhuzamot, a negatív és pozitív formáiban egyaránt számos hasonló vonást felvonultató szurkolói megnyilvánulásokban tapasztalható esetleges különbségeket. A cél kivitelezéséhez több országból gyűjtött, gondosan rendszerezett ismeretre, több éves objektív beszámolókból készített összegzésekre, továbbá azok szintézisére lenne szükség.  Bizonyos, hogy ennek hiányában a számos ország sportpályáin lejátszódó, kívülről nézve számos hasonló ismertetőjegyet felvonultató szurkolói megnyilvánulásokból könnyedén kiragadhatók lennének nehezen kezelhető, megoldásért kiáltó jelenségek, esetleges idő előtt leszűrt tanulságokkal, globális mértékű általánosításokkal megspékelve. A változtatás szükségességének mikéntjét sokan, sokféleképpen interpretálták már. Hazánkban a huligánkérdés kapcsán például mindmáig az „Angliában megoldották...!”-mantra visszhangzik leginkább – a nemzeti sajátosságokra azonban ezek a hangok nem feltétlenül vannak tekintettel. A gyakran a felszín alatt lappangó feszültségek eredője esetenként valamely, a sporton messze túlmutató, egy adott társadalmi csoport, illetve nemzet életében, mindennapjaiban jelenlévő frusztráció. Márpedig éppen a megfelelően megválasztott módszer, a sportpályákon kívülről hozott sérelmekre nemcsak a sértettek részéről régen várt reflexió gyakorlati véghezvitele az, aminek a prevenció szükségessége jelszavával talán leginkább igazodnia kellene a helyi viszonyokhoz. Cikkünkben mindösszesen két esetet ragadtunk ki, hasonlítottunk össze. Ha azonban jelen írás hozzásegít ahhoz, hogy a sport nélkülözhetetlenül fontos szereplői: játékos, szurkoló, szakszövetségek és annak alkalmazottjai, végül a törvényhozók között a jelenleginél aktívabb párbeszédet kezdeményezzen, amely szereplők közötti összhang fontosságát a kívánt eredmények elérése érdekében nem lehet elégszer hangsúlyozni, betöltötte küldetését.

Bozsik Tamás és Lőrincz Marcell

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.